Adottságaink, lehetôségeink nem függetlenek a természet erôitôl.

A szenvedélybetegséggel nincs mit dicsekedni, de a megléte annak a jele, hogy az, aki ebben az állapotban van, magasabb rendű tapasztalatok megszerzésére törekszik, csak rossz nyomon jár.

A jövôt nem látjuk elôre, mégis felelôsségünk van alakításában.

Az elôrelátó tevékenység a fontos, nem a megismerhetetlen jövô kutatása.

Az oltalmazás a küzdelemben mutatja meg igazi tartalmát, túl az ígéreteken és elképzeléseken. Az élet igazolja, hol találunk oltalmat, ki mennyire képes támaszt és biztonságot nyújtani.

A jövô ismeretével adós marad az ember mindhalálig.

Csak az képes vezetni, aki engedelmeskedni is tud.

A Végtelen nem azonosítható semmilyen paraméter szerint, nem fogható be egyetlen koordinátarendszerbe sem, mégis felismerhetô, és betöltheti a szívünket.

Mindegyikünkben ott a tökéletesség nyoma, emlékszünk rá, minden sejtünkbe beleivódott. Ezt az emléket nem lehet kitörölni, viszont sokféle méreganyaggal és tisztátalansággal el lehet kendôzni. Ismét tudomást kell vennünk arról a harmóniáról, ami bennünk van.

Nincs olyan cselekedetünk – legyen az bármilyen egyszerű vagy lényegtelennek tűnô –, aminek ne lenne hatása másokra.

A sejtéseiben bizakodó ember nemcsak önmaga bizonytalanodik el, hanem határozatlanságát környezetére is kiterjeszti.

Önmagáért az értékekért légy az, amit ôszintén, felszabadultan, gátlásoktól mentesen tudsz adni.

A szeretet titka túlmutat az önzésen és az önzetlenségen, nem is azonos a függetlenség elvesztésével vagy megôrzésével. A szeretet titka a végtelen felé való közeledésben, s a mindent betöltô Egyetlen érkezésében kezd megélt valósággá válni.

Aki önzetlenül helyet ad másoknak, bizalmat és biztonságot kap cserébe.