Ha elégedettek vagyunk, akkor érzékszerveinknek a világ legsoványabb adományai is elegendôek.

Minden pompás dolog véletlen talál ránk, a legjobb dolgok ingyenesek.

Jóllehet a magokban, virágzásban és elmúlásban csalfaság rejtôzik, ami elôl semmilyen teremtmény nem menekülhet, ám mégis biztosra vehetô, hogy valami állandó lapul a látszatok világa mögött.

Az élet fejleszt minket, újfajta biztonságot nyerünk.

Busásan megjutalmaz fáradozásainkért az a felismerés, hogy a mérték és a szabályszerűség a föld véletleneibe és zűrzavarjába elmúlhatatlanul be van ágyazódva.

Minden lépéssel, amelyet a hegyekben megteszünk, egyre inkább csökken a horizont mintájának véletlenszerűsége, s ha elég magasra emelkedünk, akkor körbeölel, bárhol álljunk is, a tiszta gyűrű, mely eljegyzett minket az örökkévalósággal.

Ha az ember elveszti a tartását, akkor a félelem kezdi irányítani, s vakon sodródik a félelem örvényeiben.

A jó cselekedet arról ismerszik meg igazán, hogy általa a múlt is kiteljesedik.

Mint a világon minden, a virágok is akarnak hozzánk beszélni, ám tiszta érzékek kellenek hozzá, hogy megértsük a nyelvüket.

Ha sejtjük, hogy egy nap tudunk majd repülni, akkor a gyámoltalan ugrás drágább lesz számunkra, mint a kitaposott út biztonsága.

Az ember minden ízében érzi az ösztönt, amely arra készteti, hogy a teremtést a maga gyenge szellemével utánozza, mint ahogyan a madárban is megvan a fészekrakás ösztöne.

Minél magasabbra törünk, annál közelebb kerülünk a titokhoz, amit a por rejt.

A pusztulásnak egyes korszakaiban elmosódik a forma, mely az életet belülrôl irányítja. Ha ilyen állapotba kerülünk, egyensúlyát vesztett lények módjára támolygunk ide-oda. Tompa örömbôl tompa fájdalomba esünk, s az állandóan bennünk élô hiányérzet csábítóbbnak festi a jövôt és a múltat. Régmúlt idôkbe vagy messzi utópiákba révedezünk, miközben a jelen elúszik.

Amikor a szakadékba hullunk, akkor a tisztaság legmagasabb fokával látjuk a dolgokat, mint valamilyen túlzottan élesre állított szemüvegen át.
Az önállóság és a döntésképesség gyakorlása segíti elô a lélek fejlôdését.

Mennyivel egyszerűbb lesz majd az élet, ha az emberek érzékelni fogják a látható és a láthatatlan világok közötti köteléket, és azt a tényt, hogy a szellem energiái hívják elô mind a felemelkedést, mind a visszatérést is.

Egy sors a természetes kozmikus törvényeknek a következménye, vagyis olyan tér, mely arra vár, hogy betöltsék és megéljék.

A halál és a születés tapasztalatait megélhetjük anélkül is, hogy elhagynánk a testünket

Sohasem válhat valami igazi ismétléssé, mert az új energiák újat hoznak létre.

Minden idôszaknak megvan a maga sajátossága, ami tudatunkban nyomokat hagy. Ezek azok a jellegzetességek, amiket az emberiség sokáig nagyra tart, mert a hozzájuk tartozó nézetek és szokások gyökeret vertek az emberek tudatában.

Az elégedetlenség idôszaka a holnap tudásához vezet, de a mában belsô harcokat jelent.

A karma törvénye nem más, mint a jóvátétel, vagyis az átalakítás törvénye. Felelôsséget vállalni mindazért, ami megtörtént.

Egy emberhez sem tartozik egy elôre meghatározott sors, de egy ember tartozhat egy bizonyos sorshoz.

A sötétség és a bizonytalanság idôszakai, melyek magukban hordozzák az egyedüllét érzését, jelentik a kaput az újrakezdéshez!

Amikor az ember kész arra, hogy maga mögött hagyjon egy megszokott környezetet, ismert gondolati formákat vagy régi, biztonságot nyújtó vágyakat, az alapjában véve nem más, mint a halál, amely újjászületéshez, megújuláshoz vezet.

Minden új idôszaknak megvan a saját céljait szolgáló lehetôsége. Minden új korszakban új kozmikus energiák áramlanak az életbe, hogy lehetôséget nyújtsanak annak, ami születni akar.

A továbbhaladás ideje jelenti a legnagyobb kihívást egy növekvô lélek számára, a személyiségnek pedig gyakorlatot ad a régi értékek újfajta megértésében. Minden új tapasztalat lehetôséget teremt az élettel való új kapcsolatra.

Bizonyítani csak azt tudjuk, amit már megtapasztaltunk, és ami ezáltal már elképzelhetô. Ezért egy határozatlansággal telt életben a hagyományok értékei kizárólag csak az önigazolást szolgálják. Mert az önzésbôl eredô önelégültségnek mindig szüksége van megszokott bizonyosságokra, de a fennhéjázás még sohasem eredményezett növekedést.