Következünk egymásból, rákövetkezünk az elôttünk lévôre. Tagadásunkkal is megtartjuk, folytatjuk ôt.

Mindenki egy új kôvel járul valaminek a felépítéséhez. Ami állt, helyet ad a következônek. Valami, talán folyamatosan, értésünkön túl, biztosan épül.

A vakszerencse csak egy szóba sűrített elôítélet.

A jóság teret ad a véletlennek.

Az emberek felcseperednek, és a lélek a teremtett gyönyörűség befogadásának, dicséretének edénye és a fenekén ott a Gonosztól való kátrány. Fel kell kavarni, különben az utolsó Ítélet napjáig ott ülepszik s alulról fogva mindent beszennyez.

Az Úr az igazság és az élet útját adta.

A vonalon továbbmenve valami vár ránk. Amikor ott vagyunk, tudjuk, hogy végig ezért voltunk itt.

Következünk egymásból, rákövetkezünk az elôttünk lévôre. Tagadásunkkal is megtartjuk, folytatjuk ôt.

Kettô cselekvô között vágy ébred. Egymás felé tereli, kényszeríti ôket, és minden felfokozódik. Így jutnak el a mindenséghez, amelyben nekik minden benne van. Minden, amit kívánni lehet. Másik nélkül az egyiket fel sem lehet tételezni. A másikban levés csak a teljességet felvillantó illúzió.

Egy vagyok, és mindent kiterjedten és elejétôl végéig magamba foglalok. Ez tesz eggyé és változtathatatlanná.

Minden lélek gondját viselni méretlen jut idô!

Ne legyek kizáró. Ez a nagyon tiszta, érinthetetlen lélek útja.

Csak keresem én azt a vonalat. Meg van az rajzolva, elvezet a talpam alatt, de nem látom. El kell tökélnünk, hogy ott van, folyton odaképzelnünk, és akkor, nagyon kevésszer, tudjuk, tudhatjuk, hogy rajta vagyunk. Ha tudjuk, hogy húzódik tovább, mi is örömmel megyünk elôre.

Kinek súg, kísért a Gonosz? Aki nem foglalja el a helyét a világban, ahol a valódi, rablásban és bűnben tobzódó gonosznak módja van az uralkodásra? Aki megkerüli a világot, minden érintése elôl kolostor falai közé zárja be magát, és ott, ahol semmi nem érinti, az Úrhoz vezetô utat nyílegyenesnek látja?