Egy ember egész életében az ideális partnert kereste. Gazdag lett és híres, de egyedül maradt. Amikor megöregedett, megkérdezte ôt egy riporter, sikerrel járt-e a keresgélése, mire ô ekképpen válaszolt: „Igen, megtaláltam az igazi párom. Amikor harmincéves voltam, akkor találkoztam vele. De sajnos ô is az ideális partnert kereste!”

Rendre elkövetünk egy hibát: kívül keressük a szeretetet – azt akarjuk, hogy bennünket szeressenek. Csakhogy nem kaphatok több szeretetet, mint amennyit magam képes vagyok adni.

Vannak emberek, akik félnek az egyedülléttôl, társ nélkül életképtelennek tartják magukat, úgy érzik, nem tudnak egyedül boldogok lenni, és azt remélik, hogy egyedüllétük megszűnik, mihelyt egy másik emberrel élnek együtt. Két boldogtalan ember azonban nem lesz csupán azáltal boldog, hogy együtt él, különösen nem akkor, ha ehhez még az a félelem is társul, hogy a másikat elveszíthetem. Az igaz szeretet nem félelemre épül.

Ha megtanulom, elsajátítom az egyedüllét művészetét, akkor tiszta öntudadtra ébredek, az egy-létbe jutok. Ebben a tudatban intenzív és mély kapcsolatba kerülök másokkal és rajtuk keresztül a mindenséggel, mely kapcsolat nem a gondolkodás révén jön létre, hanem a létezés minden szintjét átfogja.

A társkapcsolat értelme abban rejlik, hogy a partner szembesít a hiányosságaimmal, megmutatja, hol nem vagyok még egészséges.

Az igaz szeretethez vezetô úton az elsô lépés, hogy úgy kell a másikhoz odafordulni, hogy érte semmi jutalmat ne várjak, és magából az odafordulásból nyerjek magam számára boldogságot és megelégedettséget. Ha mégis kapok valamit, akkor az egy plusz ajándék.

A tartós szeretet feltételei: csodálat, mindkét felet lelkesítô feladat, megértés.

Keressük az ideális partnert, s közben megfeledkezünk arról, hogy a rezonancia tövénye értelmében csak akkor tudjuk magunkhoz vonzani az ideális partnert, ha elôbb mi magunk válunk ideális partnerré. Így tehát az a társ, akivel e pillanatban éppen együtt vagyunk, pontosan az ideális társunk, minthogy éppen azt a leckét kínálja nekünk, melyet még meg kell tanulnunk ahhoz, hogy valóban ideális társak legyünk.

A szeretet olyan, mint egy magányos hegyi kunyhó, amelyben az ember csak azt találja, amit magával visz.

Az egyedüllét olyan feladat, melyet minden ember valamikor önmaga elé állít, és amely elôl nem lehet megfutamodni: meg kell oldania. Ez nem azt jelenti, hogy remetévé kell válni, az egyedüllét nem fájdalmas magány vagy izoláció.

Az ideális társat csak akkor tudom megtalálni, ha elôbb magam is ideális társsá válok. A nagy szerelmet csak akkor találom meg, ha önmagamban felfedezem. Ekkor ugyan már nincs szükségem kívülrôl jövô szeretetre, szerelemre, ám csak így tudom lehetôvé tenni, a rezonanciatörvény szerint csak ekkor tudom magamhoz vonzani.

A másik féllel folytatott viták végsô soron önmagamhoz vezetnek el. Ekképpen a partner, aki mellett megmaradok, mert szeretem, ideális társ számomra. Én pedig az ô számára. Együtt haladunk az önmagunk felé vezetô úton.

Ha a szeretetben boldog akarok lenni, két dologtól kell megszabadulnom: attól a félelemtôl, hogy nem fognak eléggé szeretni, és attól a vágytól, hogy a másikat birtokoljam. Aki ugyanis fél és birtokolni akar, végül mindent elveszít.

Ahhoz, hogy rátaláljak az igaz szeretetre, elôször fel kell ismernem Istent az emberben, éspedig minden emberben

Az igaz szeretet tárgy nélküli, egyszerűen áthat, és betölti lelkemet.

A szeretet a mi valóságos létünk, ezért nem kell és nem is tudjuk megtanulni, csupán engednünk kell, hogy bennünk létezzen.

A harmónia törvénye nemcsak a természetben mutatkozik meg, hanem mindennapi életünkben is, mindabban, ami velünk történik: társkapcsolatunkban, munkánk során, betegségben és szenvedésben éppúgy, mint az egészségben és a boldogságban. Valahányszor az ember önhatalmúlag megzavarja a harmóniát, ez a törvény haladéktalanul kiegyenlít.

Polinézia püspökei a következô parancsban fogalmazták meg a harmónia törvényét: „Ne bánts meg senkit és semmit, ne zavard meg mások harmóniáját, mert ôk is te vagy.”

Pantha rei, mondják a görögök, azaz minden folyik. A természetben és az egész kozmoszban uralkodó rend örökös fejlôdésre, egy felsôbb létre utal.

Az evolúció törvénye magában foglalja a változékonyság elvét. Semmi nem maradhat úgy, ahogy most van. Semmit nem ragadhatok meg, nem tarthatok meg, mert minden, ami elkezdôdik, az véget is ér. Már a kezdet magában foglalja a véget, amely egyidejűleg valami újnak a kezdete, ami ugyancsak véget fog érni, hogy ismét valami újnak adjon életet, és ez így megy a végtelenségig. Ennek a megállapításnak ugyanis az ellenkezôje is igaz: ha minden véget ér, ami valaha kezdôdött, akkor az, aminek nincs kezdete, vége sincs: az egyetlen erônek, az életnek, a létnek.

Minden, ami van, az „Egybôl” jött létre, és az „Egy” mindenben benne van. Minden része az egynek, és mégis egy egész.

Ha valóban élek, a szeretet általam lesz.

Csak akkor tudom valóban a saját életemet élni, amikor más emberek elképzeléseitôl elszakítom magam. Csak ekkor tudom elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok, és csak ekkor tudom magam igazán szeretni, és ekkor válok képessé arra, hogy másokat is szeressek.

Ha tiszteletben tartjuk magunkat, és jól érezzük magunkat a bôrünkben, megtettük az elsô lépést a harmónia felé.

Fel kell ismernem, valójában ki vagyok: egy mindent átfogó tudat individualizált része, amely azáltal, hogy él, részévé válik a teremtés szimfóniájának.

Az egész univerzumban nincs tehát két dolog, lény vagy jelenség, ami tökéletesen azonos volna. Minden egyszeri és egyedülálló, ez a pillanat is, amely még eddig soha nem volt, és ezután már soha nem lesz. Az egész teremtés egy örök premier.

Az örök létezés, bár állandó változásban van, sem nem csökken, sem nem növekszik – van.

Minden ember meghatározója a világ sorsának.

Minden mozgásban van, semmi sem áll, minden rezeg. Az energia és az anyag csupán különbözô frekvenciájú rezgések manifesztációja.

Minden mindennel összefügg, és befolyásolja egymást.

Ha a gondolataink irányát megváltoztatjuk, megváltoztatjuk egész életünket.

Minden anyagiban nem az anyag a lényeges, hanem a szellemi struktúra, amit az ember esetében tudatnak nevezünk. Igaz Valónk szerint valamennyien tiszta tudat vagyunk.

A hit aktiválja bennünk a teremtôerôt, és arra kényszeríti az energiát, hogy az általunk kívánt formát öltse magára.

Ami korlátok közé kényszerít, az az én gondolatom és az én hitem. Ha megnyitom magam, gondolataimat és hitemet kitágítom, megszüntetem ezeket a korlátokat, minden lehetôvé válik számomra, és a lehetetlen szót kitörölhetem a szótáramból.

Az ember gondolatain keresztül tudja az energiát tevékenységgé alakítani.

Minden gondolat, minden érzés, minden kívánság vagy akarat különbözô frekvenciájú rezgés, és erejüknek, illetve tartalmuknak megfelelôen hatnak. Hasonlóképpen hat rám mindaz, amit észlelek vagy amit elképzelek.

A tudósok energiának hívják azt, ami rezeg, a metafizikusok szellemnek, a hívôk pedig Istennek. Voltaképpen mindegy, milyen néven nevezzük ezt a valóságot, amely létezik, és rezgésfrekvenciája határozza meg a manifesztáció formáját, amely végeredményben mindig az egyetlen erô kifejezôdése.

Meg kell tanulnunk fegyelmezni gondolatainkat, mert ez a feltétele annak, hogy helyesen, tudatosan cselekedjünk.

Minthogy képesek vagyunk gondolkodni, az a feladatunk, hogy felelôsen részt vegyünk a teremtésben.

Mindent el tudok érni, amire csak gondolok.

Az embert a gondolkodás képessége különbözteti meg a többi élôlénytôl.

Az anyag energia, az energia pedig nem más, mint az egyetlen tudatos szellem tevékenysége

Boldogság és boldogtalanság, szeretet és gyűlölet valójában ugyanannak a dolognak a két oldala.

Szellemi technikák alkalmazásával segítséget tudok nyújtani embertársamnak, hogy gyengéjét erôsségévé változtassa, éspedig oly módon, hogy tudata rezgését megemelje, mert a pozitív pólus mindig magasabb rezgésszámú. Tudatunk rezgésszintjének emelésével azonban nem csupán magunkat változtatjuk, hanem egész életünket is, hiszen a rezonancia törvénye értelmében más eseményeket, személyeket és életkörülményeket vonzunk magunkhoz.

Minden létezônek megvan a saját individuális ritmusa, a növekedés és csökkenés. Mindennek megvan a maga árapálya. Az inga ugyanannyit lendül ki jobbra, mint amennyit balra. Minden szélsôséget egy ellenirányú szélsôség egyenlít ki.

Az egész lét egy állandó ki- és beáramlás, amely két pólus között jön létre, ezért a ritmus törvénye szoros összefüggésben áll a polaritás törvényével. Ez a törvény érvényesül a különféle kultúrák születésében és letűnésében, valamint az ember szellemi lelkiállapotában is. Ezért volna kívánatos, hogy mindneki találja meg a maga individuális ritmusát, és ne annak ellenében éljen, hogy ekképpen felfelé ívelô szakaszában saját ritmusunk lendítsen elôre bennünket. Az aktivitás a pihenés és lazítás szakaszaival váltakozik, és együttesen hozzák létre a harmóniát.

A megfelelés törvénye, azaz az analógia azt jelenti: „Mint fent, úgy lent, mint lent, úgy fent. Mikén a legkisebben, azonképpen a legnagyobban, miként bent, úgy kint.” A törvény azt is jelenti, hogy egy adott tartalomhoz mindig egy adott forma illik – a tartalom és a forma azonos.

A hasonló hasonlót vonz magához, és általa megerôsödik.

Viselkedésünk meghatározza a körülményeinket.

Az ellentétek igaz természetük szerint egyek és ugyanazok, bármely pillanatban átfordíthatjuk ôket önmaguk ellentétpárjába. A gyűlölet így fordítható át például szeretetbe. Nem kell mást tennem, csupán álláspontomat megváltoztatnom, s a dolgok megváltoznak. A félelmet bátorsággá alakíthatom, a sötétséget fénnyé. Tudatom rezgésének megváltoztatásával „álláspontomat” változtatom meg.

Tudatunk rezgésének emelésével olyan erôket és képességeket ébresztünk ekképpen bennük, amelyek létezésérôl korábban tudomásunk sem volt. A szó szoros értelmében „felébresztjük” az emberben rejlô jót, ekképpen mi magunk válunk „gyógyszerré” a többiek számára – és áldássá az egész világ számára.

A ritmus törvénye a teremtésben mindenütt kifejezésre jut. A nappal után az éjszaka következik, és fordítva, a születést követi az elmúlás, amely egy újabb születésnek a kezdete.

Ha saját ritmusunk felfelé ívelô szakasza által magasabb tudásszintre kerülünk, és ott maradunk, a kikerülhetetlen ellenirányú lendület nem sodor magával, a következô felfelé ívelô szakasszal viszont ismét magasabbra vitethetjük magunkat. Ez a törvény az ember örök létezését biztosítja, függetlenül attól, hol van: születés, halál és újjászületés között mozog folytonosan, hiszen az élet örök.

Minden létezônek a létezés minden szintjén megvan a megfelelôje.

Mindenki csak azt tudja magához vonzani, ami pillanatnyi rezgésének megfelel. A félelem tehát magához vonzza azt, amitôl félünk.

A rezonancia törvénye nem más, mint az energiaátadás törvénye, hiszen minden rezgés átadja a benne lévô energiát a hozzá hasonló rezgésű testnek. Test és lélek ekként erôsíti egymás rezgését és ezzel a velük egylényű enegiát.

A „véletlenek láncolata” mögött mindig a rezonancia törvénye rejlik.

Amire valóban szükségünk van, az ránk fog találni.

Tökéletes, egészséges, harmonikus és boldog élet vesz körül bennünket, ám ebbôl csak annyi tud általunk megvalósulni, amennyit tudatunk befogadni képes.

Befogadni annyit jelent, mint hinni. A hitünk az egyetlen, amely a tökéletes élet megvalósítását korlátozza.

Miként a Nap és a Hold sem tud visszatükrözôdni a zavaros vízben, azonképpen a mindenható sem tud visszatükrözôdni egy olyan szívben, amely az „én” és az „enyém” ideájától zavaros.

Az élet teljessége szellemi örökségként áll rendelkezésünkre, éspedig minden pillanatban.

Aki a „belsô teljességet” nem ismeri fel, saját maga áll sikereinek útjába, megakadályozván, hogy az élet teljessége manifesztálódhasson.

Az élet csak a belsô valóságot tudja a külsô valóságban visszatükrözni.

Ismerjük fel, hogy legbensôbb természetünk szerint gazdagok és sikeresek vagyunk!

Mindaz, ami velünk történik, valójában lehetôség arra, hogy rajtunk keresztül a teljesség megnyilvánulhasson.

Semmiféle erôfeszítés és pozitív gondolkodás nem vezet eredményre, ha legbelül folyvást arra gondolunk, milyen korlátaink vannak, és mi mindenben szenvedünk hiányt.

Aki nem ad, nem is kap, aki nem vet, nem is arat.

A teremtés szolgálatának óhaja a szeretetbôl fakad.

Akkor lesz a bôség, a teljesség állandó vendég nálunk, ha megértjük, hogy mi is teremtôk vagyunk, és a világ jobbításában magunk is hathatósan részt veszünk.

Már az is döntés, ha valaki nem dönt.

Az embernek szabadságában áll léte bármely pillanatában kiszabadulni a vágyak rabságából. Akkor válik szabaddá, ha már semmire nincsen szüksége, felismervén, hogy a teremtés megadja mindazt, amire neki valóban szüksége van ahhoz, hogy az életet teljességében kifejezésre juttassa, hogy a teljességben éljen.

Minden birtoklás illúzió csupán. A világon senki semmit nem birtokolhat, minden itt marad, amikor távozunk. Kizárólag saját felismeréseinket vihetjük magunkkal, ezért is éltünk.

Szabadságunkban áll, hogy felismerjük önmagunkat az egész részeként, hogy felismerjük, miért is születtünk, és mindent elhagyjunk, amire feladatunk teljesítésében nincs szükségünk, és kizárólag életfeladatunkkal, missziónkkal foglalkozzunk, ennek tiszta szívvel, örömmel tegyünk eleget, és akképpen teljes életet éljünk.

Mindig olyan helyen kellene állnom, amely az örökkévalóság felé nyitva áll.

Minden egyes gondolat megváltoztatja sorsunkat, sikert vagy sikertelenséget, betegséget vagy egészséget, szenvedést vagy örömet von maga után.

Ajánlatos minden életfeladatot elvállalni és elvégezni, különben a sors kénytelen megismételni a leckét egészen addig, míg a feladatot meg nem oldom.

Az életben az az ember halad a legbiztosabban elôre, aki a legjobban felkészült arra, hogy erejét optimálisan használja fel, lehetôségeit pedig tökéletesen kiaknázza.

Életkörülményeinket gondolataink által teremtjük meg.

Mi gondoljuk azokat a gondolatokat, amelyek cselekedeteket vonnak maguk után, megteremtik a mi valóságunkat.

A legtöbb gondolatunk tudattalan, ám ezek a tudattalan gondolatok, melyek például a gyermekkorban születtek, éppoly hatékonyan működnek, mint mások véleménye, megállapítása, ítélete, melyet nap mint nap hallunk, és tudattalanul befogadunk.

A bölcs és a bolond között az a különbség, hogy a bölcs uralja a gondolatait, míg a bolondot a gondolatai uralják.

Azok a gondolatok, melyektôl nem tudunk szabadulni, a végzetünkké válnak!!!

A legtöbb ember azért nem tudja vágyait megvalósítani, mert nem tud uralkodni gondolatain. Szétszórja ôket, ahelyett, hogy egyetlen célra koncentrálna, és így érné el mindazt, amit csak gondolni vagy hinni képes

Ha figyelünk, észrevesszük, hogy az élet minden pillanatban lehetôséget kínál nekünk, s életünk máris gazdagabb, mi pedig boldogabbak leszünk!

Ismerjük fel: hiányra szükség van, mert különben nem volna már mit tenni, csakhogy lehetôség is számtalan van, és minden nehézség valójában egy álcázott lehetôség.

A boldogság nem szerencse kérdése, hanem az élet által bôségesen kínált lehetôségek meglátásának, felismerésének, kihasználásának következménye.

Teljesen mindegy, honnan jövünk, a döntô az, hogy most hová tartunk! Tegyük hát meg az elsô lépést a helyes irányba, és életünk meg fog változni!

Minden gondolat egy teremtés, amelynek meg kell valósulnia.

Életkörülményeim létemet tükrözik, változtatni csak akkor tudok rajtuk, ha magam is megváltozom.

A problémák az élet által elénk állított feladatok. Valamennyi egy-egy ajándék számomra, mert a végén, ha megoldom, fontos felismerésre jutok.

Valamely feladat megoldására az a legjobb idôpont, amikor elém kerül.

A pozitív gondolkodáshoz hozzátartozik a rendszeres lelki higiénia is, ami azt jelenti, hogy reggelente mentálisan felkészítem magam a napra.

Ha nem oldom meg a feladatot, hanem megpróbálok kitérni elôle, arra kényszerítem a sorsot, hogy megismételje a leckét esetleg olyan idôben, ami a legkevésbé sem alkalmas, vagy olyan formában, ami végképp nem kellemes.

A pozitív gondolkodás tehát azt jelenti, hogy felismerem: minden, ami van, engem szolgál és nekem segít még akkor is, ha kifejezetten kellemetlen vagy fájdalmas. Ennélfogva minden jó, úgynevezett negatív nem is létezik, csupán olyan kellemetlen jóról beszélhetünk, amelynek bekövetkeztét én tettem szükségessé.

A sikertelenség mindig csak közbülsô eredmény a végleges sikerhez vezetô úton.

Mindazt, amit elgondolok, el is tudom érni.

Visszatekintve életünk eddigi eseményeire, láthatjuk, hogy valamennyi kívánságunk megvalósult, mely kellô ideig foglalkoztatta tudatunkat. Ez negatív vágyainkra is igaz. A félelem, az aggodalom stb. pontosan azt vonzza magához, amitôl fél az ember.

A vágyak megfogalmazása és a pozitív gondolkodás között a döntô különbség az, hogy az elôbbi esetében akarunk valamit, az utóbbi esetében pedig hiszünk valamit.

A vágyak megfogalmazása akarati kérdés, amely mögött nincsen hit.

A hit nem más, mint a belsô bizonyosság, hogy amit kívánok, az meg is valósulhat.

A belsô tartás teszi az embert igazán pozitív gondolkodásúvá akkor is, ha az életben nehézségek adódnak, hiszen felismeri bennük a feladatot és a lehetôségeket, melyeket az élet kínál neki.

Fel kell ismerni, hogy minden jól van, ahogy van, mert minden engem szolgál és nekem nyújt segítséget.

Hálatelt szívvel fel kell ismerni a látszat mögötti valóságot, és biztonságban élni a lét teljességében.

Nyíltan és ôszintén olyannak kell elfogadni az embereket, amilyennek megismertük ôket.

Bizalommal kell viseltetni érzéseink iránt, és ismerni értékeinket, a teljességben élni.

Az életet csak szemlélni, de nem ítélni kell, és nagy szeretettel hagyni, hogy az történjen, aminek meg kell történnie.

Akarnunk kell tanulni és megérteni, megbocsátani és helyesen cselekedni. Azt kell akarnunk, amit tennünk kell!

Meg kell hallanunk, mit akar az élet, és saját akaratunkat el kell engedni, és hagyni, hogy az Ô akarata beteljesüljön!

Meg kell tanulnunk, hogyan fejezzük ki magunkat világosan, és véget kell vetnünk a szavak inflálódásának.

Meg kell tanulni, hogy kéretlenül senkinek ne adjunk tanácsot.

Legyünk tekintettel másokra, legyünk megbízhatóak és állhatatosak, függetlenül mások elvárásától

Tanuljunk meg adni és kapni, és a „belsô vezetôre” hallgatva a megfelelô pillanatban azt tenni, amit kell.

Rendszeresen vonuljunk visszsa magányunkba, és szakítsunk idôt az imára és a meditációra.

Ápoljuk harmonikus kapcsolatainkat, és örüljünk a legkisebb dolognak is.

Örüljünk, hogy élünk, de legyünk készen bármely pillanatban a távozásra.

Tudatának megnyitásával és irányításával mindenki maga határozza meg azt a szintet, ahol él. Tanulja meg, hogy olyan gondolatokra gondoljon, melyeknek következményét szívesen látja megvalósulni életében. A láthatatlan ugyanis nem azt jelenti, hogy egyben hatástalan is!

Szellemi-lelki fertôzés a harag, a félelem, a stressz, az aggodalom, a gyűlölet, a bűntudat, az agresszió. Egyikkel-másikkal vagy akár ezek kombinációjával valamennyien újra meg újra megfertôzôdünk, s ez ellen csak a rendszeres lelki higiénia nyújt segítséget. Ennek egyik legfontosabb eleme az esti „mentális újraátélés”, amely során valamennyi fertôzött energiát feloldjuk, és a negatívat pozitívvá formáljuk át, mielôtt kárt okozhatnának bennünk. Fontos az is, hogy minden embert a legnagyobb jóindulattal, sôt szeretettel el tudjunk fogadni olyannak, amilyen.

Minél nagyobb az értelem, annál kisebb szükségünk van a gondolkodásra, mert egyszerűen felismerjük a látszat mögött lévô valóságot anélkül, hogy gondolkodnunk kellene rajta.

Ha szeretetbôl cselekszünk, biztosak lehetünk benne, hogy minden pillanatban azt tesszük, ami a legmegfelelôbb.

Gondolkodni nagyszerű dolog, és meg kell tanulnunk helyesen élni vele, ám soha ne feledjük, hogy a gondolkodás mindig csupán pótlék: a leglényegesebbet, a bölcsességet és a szeretetet helyettesíti.

Azzal, hogy mérgelôdünk, valójában mások hibája miatt önmagunkat büntetjük, tudatunk negatív rezgésével önmagunkat gyengítjük, és teljesítôképességünket csökkentjük épp akkor, amikor a legjobb formában kellene lennünk.

Senki nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy mérgelôdjön; a bosszúság csak újabb bosszúságot szül!

Akkor emlegetünk nehézségeket, gondot, bajt problémát, amikor a körülmények nem felelnek meg elképzeléseinknek.

Ha semmit nem várok el, nincs is okom arra, hogy bosszankodjam. Ugyanis már semmi nincs bennem, amivel a körülmények konfrontálódnának.

A nehézségek ráirányítják a figyelmet valamely tökéletlenségemre, s ahogy tökéletesítem magam, úgy tűnnek el rendre a nehézségek, hasonlatosan ahhoz, ahogy az ok megszüntetésével megszűnik az okozat is.

A bosszúság egyúttal agresszió is, amely diszharmóniát okoz, ami pedig betegséget idéz elô. Aki bosszankodik, az nem ért egyet az élettel, nem fogadja el az életet úgy, ahogy van. Ám teljesen mindegy, min bosszankodunk, azon ugyanis a mi bosszúságunk semmit nem változtat.

Bármin is bosszankodunk, mindig az egészségünkkel fizetünk érte.

Aki nem tudja túltenni magát a sértéseken, az nem elég bölcs, és önbizalma is kevés.

Minden embert olyannak fogadok el, amilyen, és ráhagyom, hogy megváltozik-e és mikor.

Nem mindenki lehet a barátom, de mindenki a tanítóm.

Amíg elvárásaim vannak, újra meg újra csalódni fogok.

Ha az emberek gyakrabban fordulnának magukba, ritkábban lennének magukon kívül.

Minden képszerű elgondolásunk arra törekszik, hogy megvalósuljon.

Jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy csak azt tudjuk fogadni, aminek jövetelét már látjuk lelki szemeinkkel.

Az élet megteremti azokat az életkörülményeket, amelyeket mi „belsô képként” látunk és rögzítünk.

Túlságosan nagyra értékeljük a tudást, és túlságosan keveset tudunk a hit gyakorlati értékérôl.

A hit nem más, mint emlékezés az ember saját isteni természetére.

Nem az történik amit akarunk, hanem az, amiben hiszünk. A hit szellemi ereje összekapcsol bennünket az univerzum egyetlen erejével, amely számára nincsen lehetetlen.

A tudás tényeket állapít meg, a hit tényeket teremt

A világba küldött áldás a gondolatenergia legtisztább és legfinomabb formája, és az univerzum leghatalmasabb erejét, az isteni szeretetet mozgósítja.

Minden teremtés okozat, amely mögött egy teremtô áll, akinek az akarata a teremtettben megvalósul. Ahol teremtés van, ott teremtônek is lenni kell, hiszen a törvény így szól: „Semmibôl nem lesz semmi.”

Csak addig beszélünk véletlenrôl és szerencsérôl, amíg fel nem ismerjük az összefüggéseket.

Megáldhatok barátot és ellenséget, várost és vidéket, mindazt, ami életemet betölti, s ekképpen minden áldás lesz számomra.

Amit mi véletlennek nevezünk, az nem más, mint valamely rejtett ismeretlen ok kifejezôdése.

Az áldás azt is jelenti, hogy nem a külsô jelenségekre figyelünk, hanem a jót látjuk meg, s ezáltal életre is keltjük.

Amit tiszta szívembôl megáldok, az áldásként száll vissza rám.
Ha megáldok egy „ellenséget”, egy barátot nyerek vele.

A világon minden az ok és okozat elve szerint működik.

Soha semmi nem történik ok nélkül.

Az ok és okozat törvényének hatását akkor érezzük legelevenebben, amikor ez az ember számára végzetként jelentkezik.

Megáldhatok minden létezôt. Minden embert, akivel találkozom, és ekképpen áldás lehetnék mindenki számára. Akár nyomban hozzá is foghatok, éspedig azzal kezdve a sort, akit a legkevésbé szeretek.

Amit tiszta szívembôl megáldok, az abban a pillanatban áldott is lesz. Az áldás hatalma azonnal megkezdi áldásos tevékenységét.

Az, ami volt, mindig összefügg azzal, ami lesz.

Megáldani annyit jelent, hogy egy személy vagy egy helyzet számára Isten kegyelmét kérni; valamely személy vagy helyzet számára jót kívánni.

Az ember szabadon választhat, cselekedeteinek következményeivel szembesülnie kell. Ezt a végzet törvénye rója ki rá, vagy az ok és okozat törvénye, amely végzetként jelentkezik.

Asorssal való szembesülés, a vele való elmélyült foglalkozás végül elvezet az egyetlen erôhöz, amit mi Istennek nevezünk.

Minden egyes gondolat, érzés, szó és minden cselekedet ok, amelynek okozata van, és minden okozat minôségben és mennyiségben tökéletesen megfelel az oknak.

A végzet törvénye arra kényszeríti az embert, hogy tudatosan teljes felelôsséget vállaljon életéért, valamint godoskodik róla, hogy mindaddig szembesüljön cselekedeteinek következményeivel, míg a saját maga által okozott problémákat fel nem oldja, és ezáltal szabaddá nem teszi magát. Avégzet törvénye tehát akkor avatkozik be, amikor a teremtésben az ember maga nem tudja megteremteni a harmóniát.

Mindenki azt kapja, amit okozott. És valahányszor kap valamit, azt maga okozta, függetlenül attól, hogy ki közvetített. Amásik ember csupán a végzet követe.

A végzet törvénye csupán szembesít bennünket cselekedetünk következményeivel, és az egyén szabadságát semmiben nem korlátozza.

A mód, ahogyan a végzet megmutatkozik, elárulja, hogy okozója miként gondolkodott, érzett és cselekedett.

A végzet nem átláthatatlan isteni döntés, sem pedig vakvéletlen, hanem egyszerű és igazságos törvény, amely így hangzik: „Mindenki azt kapja, amit elôidézett. Sem többet, sem kevesebbet, és nem is mást.”

Az ember teremtôje, hordozója és túlélôje saját sorsának.

A végzet döntéseink következményeinek summája. Cselekedetem következményei elôl nem menekülhetek.

A végzet nem dönt, csak kimondja: „Ha ezt teszed, ez történik, ha azt teszed, az történik. Te vagy a teremtô, te döntesz.

Aki ma elvet egy gondolatot, az holnap cselekedetet arat, holnapután szokást, általa pedig a jellemet, végül pedig a sorsát, a végzetét.Ám a szabad választás a miénk, mi határozzuk meg, mit akarunk teremteni.

Mindenki szabadon döntheti el, mit akar vetni, ám aratni azt lesz kénytelen, amit elvetett. Ha alaposabban szemügyre vesszük, akkor az, amit az emberek végzetnek hívnak, nem más, mint a teremtés.

A végzet törvénye folyvást azzal szembesít bennünket, hogy ezen a világon minden az ok és okozat elvén működik: „Ki mint vet, úgy arat, s amit aratunk, azt el is kellett vetnünk.”

A végzet törvénye voltaképpen a harmónia törvényének egyik aspektusa, mely törvény arról gondoskodik, hogy minden pólus megtalálja ellenpólusát, és ezzel semlegesíti önmagát. Örömeink és szenvedéseink mértéke pontosan megfelel az általunk elôidézett okok mértékének.

Ebben az életünkben a következô életünk feltételeit teremtjük meg, és tudatosan meghatározhatjuk, milyen sorsot akarunk magunknak.

Isten nem jutalmazza meg a jót, és nem bünteti a bűnöst – a bűnt kizárólag a bűn „bünteti”.

Isten soha nem fordul el tôlünk, mi vagyunk azok, akik visszaélünk szabadságunkkal, ám bármely percben visszatérhetünk az egység harmóniájába.

Különbséget kell tennünk végzet és rendeltetés között. Az ember rendeltetése az, hogy Igaz Valójának tökéletességét egyre tökéletesebb formában kifejezésre juttassa. Miként Jézus mondotta: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok.” (Máté 5,48) Ám hogy ezt milyen úton-módon érjük el, az a mi szabad választásunk és egyben a végzetünk.

A gondolataink és cselekedeteink által elôidézett okok pontról pontra bevésôdnek lelkünkbe.

Az „örökletes bűn” azt jelenti, hogy minden újabb inkarnációval saját örökünkbe lépünk. Így ismerjük fel a következô mondásban rejlô igazságot: „Senki nem árthat neked, csak te magad!”

Minden cselekedet, amely az embert közelebb viszi a harmóniához s ezzel Istenhez, jó cselekedet, ami pedig eltávolítja ôt Istentôl, s ezzel a harmóniától, az negatív.

Ezen életünk éretlen magjai következô életünk talaján gyökeret eresztenek és gyümölcsöt hoznak. Teljesen értelmetlen hát megfutamodnunk valamely nehéz helyzet elôl, hiszen ezzel a szituációval mindaddig konfrontálódni fogunk, míg meg nem oldjuk.

Vannak olyan cselekedetek, amelyeket az emberi törvények nem büntetnek: kereskedelemnek álcázott lopás, üzletnek álcázott csalás.Csakhogy bármilyen maszkot válasszunk is, az ok és okozat törvénye érvényes marad.

Amint elhagyjuk a rendet, elszakadunk attól a harmóniától, amelyet az élet ôsokával való eggyé válás jelent – bűnbe esünk, és ez az elszakadás maga a büntetés is. Ezt azonban én okoztam, és csak én tudok véget vetni az elszakítottságnak.

Az ok és okozat láncolata nem a születéssel kezdôdik, és nem is ér véget a halállal, hanem összeköti az egyes inkarnációkat, és bölcsen egymáshoz kapcsolja ôket.

Fejlôdésünket megfelelô gondolkodásmóddal elôsegíthetjük, de nem megfelelôvel le is állíthatjuk, rendeltetésünknek azonban mindenképpen eleget kell tennünk.

Nem fehér lappal születünk, hanem hozzuk magunkkal összegyűjtött sorsunkat és jellemünket. Ez a tény ad magyarázatot a veleszületett betegségekre. Senki nem nulláról indul, valamennyien viseljük elôzô viselkedésünk pozitív vagy negatív következményeit.

Hogy milyen emberek kerülnek elénk, milyen helyzetekbe keveredünk, milyen dolgokat kapunk vagy éppen vesztünk el, mindezeknek okát múltunkban kell keresnünk.

A nagyon bizonytalan ember, akinek nincs belsô tartása, önbizalomhiányban szenved, nincs elég kitartása és ereje ahhoz, hogy akaratát keresztülvigye. Ezért aztán mindig olyan emberekkel konfrontálódik, akikben ezek a tulajdonságok hatványozottan megvannak.

Az emberek negatív és pusztító gondolatformái összegzôdnek, és háborúként, forradalomként, társadalmi megmozdulásként vagy gazdasági válságként, összeomlásként manifesztálódnak.

Ha valóban megértettem a sorstörvény vagy végzettörvény működését, akkor minden kellemetlenséget, sértést vagy hálátlanságot hálatelt szívvel fogadok, mert szellemi fejlôdésem útján nagyobb segítséget jelentenek nekem, mint akármilyen baráti dicséret.

A társkapcsolat csupán támogatásként szolgál az úton, amelyen végighaladva az egységet önmagunkban találjuk meg.

Igazi társkapcsolat kizárólag két önálló, „egészséges” lény között jöhet létre, akik individualitásukat mindvégig megôrzik. Csak így leszünk képesek szembenézni azokkal a gyengéinkkel, melyeket a társunk segítségével fedeztünk fel, csak így találhatunk egymásra kozmikus tudattal és szellemi nyitottsággal.

A tökéletesség tehát nem azt jelenti, hogy jó akarok lenni, mert amíg valamely ideálnak akarok megfelelni, addig elválasztom magam tôle. A tökéletesség azt jelenti, hogy „egész-ség” vagyok, egész önmagam vagyok.

Nincs sem szerencse, sem szenvedés, amire nem szolgáltunk rá, csak ok van és okozat.

Újra meg újra olyan körülmények közé születünk, amelyekre szükségünk van, amelyekben azokkal találkozunk, akik rosszat tettek velünk, vagy akikkel szemben mi követtünk el valamit; akik támogattak bennünket, vagy akiknek mi segítettünk, mígnem ki nem egyenlítôdik minden.

A csoportsors is visszahat okozójára, mert a kiegyenlítô igazságosság elôl senki nem menekülhet.

A legkeservesebb tapasztalatokban a legnagyszerűbb felismerések rejlenek, és a bölcs megtanulja, hogy épp ezekért legyen a leghálásabb.

A társkapcsolatban jelentkezô nehézségek mindig belôlem fakadnak, nem pedig a másikból, értelemszerűen tehát csak én tudom megoldani ôket.

A szellemi érettségnek olyan fokán kell állnunk, hogy meg tudjuk védeni magunkat a külvilágban. Azzal, hogy visszahúzódunk és elfordulunk a hétköznapi dolgoktól, valójában az élet eleven áradatától szakítjuk el magunkat.

Ha csak azt teszem, amit szívem diktál, minden cselekedetem gyógyítani fog.

A tökéletes ember rezdületlenül nyugszik önmaga közepében, és hagyja, hogy az élet általa történjék.

A kegyelem törvénye úgy működik, hogy az ember minden pillanatban kiléphet a tudatlanságból a felismerés fényébe, és magához veheti szellemi örökségét, a tökéletességet.

Kegyelemben élni annyit jelent, mint nyitottnak és befogadónak lenni.

Néhányan úgy vélik, hogy a kegyelem ellentmondásban áll a végzet törvényével, mely szerint mindenkinek meg kell tapasztalnia a maga okozta dolgoknak a következményét is. Ez a törvény abszolút érvényű, a kegyelem azonban a választás szabadságát kínálja az embernek: a felismerés királyi útján kíván-e haladni, vagy a betegség és szenvedés jól ismert útján. Végül mindkét út az egység belátásához vezet, és az ember készen áll a kegyelemre.

Többnyire észre sem vennénk, hogy helytelenül jártunk el, ha valamely fájdalmas tapasztalás nem tudatosítaná ezt bennünk. Ekképpen tehát a fájdalom is kegyelem, sorsunk pedig mindig egy speciális testre szabott öltözék. Mindaz, ami velem történik, engem szolgál, és nekem segít. Ennélfogva minden úgy van jól, ahogy van.

Tetteink következményeiért tudatosan vállaljuk a teljes felelôsséget. Valamennyien teremtôk vagyunk, szabadon teremthetünk, amit csak akarunk, ám szembesülnünk kell a következményeivel. Ha tévesen döntöttünk, nem bújhatunk el tetteink következményei elôl.

Semmi nem teszi az embert igazán boldoggá, amit kívülrôl megszerezhet.

A kegyelem az isteni szellem, amely az emberen keresztül fejti ki hatását, biztonságosan vezeti ôt, és átalakítja, mihelyt erre kéri.

Kegyelem, hogy imádkozhatom, és imádságom mindig meghallgatásra talál, ha engedem, hogy beteljesüljön.

Az ember önmagától semmire sem képes, az emberben lakozó Isten azonban mindenre.

A betegség, a szenvedés és a veszteség mind-mind az isteni kegyelem megnyilvánulásai, mert valójában félreérthetetlenül arra figyelmeztetnek, hogy letértünk a helyes útról, és arra kényszerítenek, hogy oda visszatérjünk.

Mindarra, ami velem történik, rászolgáltam, szükségem van rá. Az élet azokkal a leckékkel konfrontál engem, amelyekre valóban szükségem van.

Az életben teljes szívembôl hálás lehetek mindenért. Hálával tartozom azért a kegyelemért is, amely lehetôvé teszi, hogy az egoizmus magam építette poklából és szellemi vakságomból bármely percben kiszabadulhassak és visszatérhessek Igaz Létem valóságának fényébe.

A boldogságot nem lehet birtokolni. Mindaddig, amíg kívül keresem a szerencsémet, a boldogságomat, keresésem eredménytelen marad. A boldogságot csak magamban találhatom meg, ha feltétel nélkül igent mondok az életre, s elfogadom olyannak, amilyen.

Ha ön feltétel nélkül igent mond az életre, és elfogadja olyannak, amilyen, már ebben a pillanatban boldog lehet!

Boldognak lenni valójában azt jelenti, hogy önmagammal és az élettel harmóniában vagyok, helyemet minden pillanatban optimálisan töltöm be. Így fűzöm egyik beteljesült pillanatot a másikhoz – és teljes életet élve boldog vagyok.

Adjon hálát teljes szívébôl valamiért, amije még nincsen, úgy, mintha már megvolna – és meg fogja kapni!

Amint szívemet hála tölti el életem minden körülményéért, eseményéért, az univerzum legmagasabb rendű ereje működni kezd rajtam keresztül, mert a hálás és szeretetteljes szív a legtisztább csatorna az egyetlen erô számára, amit mi Istennek nevezünk.

Ha szerencsémet, boldogságomat nem teszem külsô körülményektôl függôvé, akkor minden helyzetben boldog lehetek.

Minden, ami létezik, az Egynek különbözô megnyilvánulása – mind-egy.

Ha fel akarom számolni a tudatlanságot, elsô lépésként keresésére kell indulnom.

Ne tegye boldogságát valamely cél elérésétôl függôvé!

Az igaz hála és köszönet minden nehézségen átsegít az életben.

Mennyi minden van az életünkben, amely tökéletesen rendben van, és figyelemre sem méltatjuk, mert mindig csak arra a kevésre figyelünk, amely éppen nincs egészen rendben.

Amikor szenvedek, az azt jelenti, hogy valamiképpen nem fogadtam el az életet, és ezen kizárólag én tudok változtatni.

Az ember ha már felismerte, hogy minden az egyetlen erô kifejezôdése, és ez az egyetlen erô minden oknak az oka, akkor egyszer valamikor azt is felismeri, hogy ô is ennek az egyetlen erônek a kifejezôdése.

Minden gyógyulás szellemi gyógyulást is jelent. Bosszúság, harag vagy irigység ellen nincs gyógyszer, itt csupán a tudat megváltozása segít. A gyógyulás azt jelenti tehát, hogy az eltévelyedett tudatot ismét az egyetlen erôre, minden létezô egységére irányítjuk. A gyógyulás tehát mindig „tudati növekedést” jelent.

Valójában elszakíthatatlan részei vagyunk az Egésznek, a legmagasabb tudatnak. A lelki egészség azt jelenti, hogy ismét ennek az egységnek a tudatában élünk. Ezzel a látszólagos elkülönülés fájdalma megszűnik.

A próbatételek közé tartozik az is, hogy megtanuljunk optimálisan bánni az idôvel, felismerjük, hogy az örökkévalóság elôttünk van, élvezzük minden egyes lépésünket, amelyet a célhoz vezetô úton teszünk, de teljesítsünk be minden pillanatot.

Az idô és az örökkévalóság egymásba olvad az örök MOST megélésében.

Teljesen mindegy, hol vagy, és mit csinálsz, miként az is mindegy, hogy kinek hiszed magad – önmagadat keresed!

Még ha azt gondolnád, hogy nincs több kiút, csupán egylépésnyire vagy az úttól – az úthoz vezetô kapu ugyanis belülrôl nyílik!

Mihelyt ráléptél az útra, mindaz, ami eddig számodra fontos és elérendô érték volt, teljesen lényegtelenné válik. Új képességeket és ismeretlen erôket fogsz majd felfedezni, az élet olyan lehetôségeket fog kínálni számodra, amelyekrôl eddig még csak álmodni sem mertél.

Nem elég a testet és a lelket gyógyítani, sort kell keríteni a szellem gyógyítására, s ezzel megszentesülni. Mihelyt ugyanis Isten közvetlen közelébôl cselekszem, minden tettem megszentelôdik. Megszentesülni nem többet, de nem is kevesebbet jelent, mint a legmagasabb tudattal való egység tudatában élni és ebbôl az egységbôl cselekedni. A kegyelem törvénye értelmében életem bármely pillanatában „hazatérhetek”.

A lelki egészséget úgy érhetjük el, ha megszüntetjük a „belvilág-szennyezôdést”, és rendszeres lelki higiénia gyakorlásával tisztán tartjuk belsô világunkat, megszabadítjuk a negatív gondolatoktól, nyomasztó érzésektôl, a féktelen ösztönöktôl és a meggondolatlan beszédtôl és cselekedettôl.

Amint ráléptél az útra, kezdôdik a tulajdonképpeni élet. Választhatsz, hogy sok-sok évet vársz még erre, ám ezt az igazi életet akár most is megkezdheted, ebben a pillanatban. A legmegfelelôbb idô erre mindig a most.

A beavatott vágyak nélkül boldog, semmit nem vár el, és semmit nem utasít vissza, amit az élet kínál. Minthogy semmit nem birtokol, nem is tud elveszíteni semmit.

Bármit teszel, egy napon meg fogod találni az utat. Eldöntheted, hogy egy nehezebb utat választasz, vagy a lét könnyedségének útját, a döntés a te kezedben van.

A pillanat egyszeri és megismételhetetlen, soha vissza nem térô.

Életkörülményeidnek te vagy a teremtôje!

Az élet olyan, mint a film. A legtöbb ember úgy játssza el a szerepét, hogy észre sem veszi, hogy csupán egy filmrôl van szó.

Embernek lenni annyit jelent, mint az eget a földdel összekötni.

A feladatom az, hogy amit megtanultam, azt megéljem. Nem holt tudást kell gyűjtögetni, hanem tudatomat tágítani egyre szélesebbé és szélesebbé, mígnem mindent átfogóvá válok.

Az élet értelme az, hogy az ember felfedezôútra indul, az élet kalandját tudatosan megéli, és valóban élvezi, hiszen az életjáték az én örömömre jött létre.

Minden lélek elszakíthatatlan része a teremtés univerzális lelkének, amely az egyetlen erô kifejezôdése.

Minden élet törvény. Maga a „kozmosz” szó is rendet jelent, és jelzi, hogy minden létezô a kozmoszban benne rejlô teremtéstervnek engedelmeskedik. Ez a teremtésterv a szellemi törvényekben fejezôdik ki.

Szerelmesnek lenni és igazán szeretni két különbözô dolog, miként a virág és a gyümölcs. A gyümölcs megjelenésével a virág eltűnik.

Lelki társamat a lélek szintjén találom meg, nem a szerepek és elvárások szintjén. Eképpen lesz ô az én számomra „kapu a belsô Paradicsomhoz”, amely saját tökéletességemhez vezet.

Ha valóban tudatosan önmagam vagyok, azt élem, amit e pillanatban tennem kell, azaz beteljesítem a pillanatot, akkor összhangban élek önmagammal és az élettel.

Életem értelme, hogy önmagamra ébredjek, hogy felismerjem, ki vagyok, hol állok, hova akarok eljutni, mit akar az élet tôlem, hogyan tudom azt megvalósítani, hogy ne akarjak más lenni, felszínre törhessen Igaz Valóm.

Az élet értelme, hogy elhivatottságom szerint éljek: én magam hívom el magam önmagamhoz. Létfeladatom, hogy önmagam legyek.

Ezen a világon semmi sem történik véletlenül, hanem minden az ok és okozat törvénye szerint működik.

Ha megtanulunk szeretni, és ezt párosítani is tudjuk bölcsességgel, akkor tökéletesek leszünk.

A szeretet azt jelenti, hogy megértôen, tudatosan elfogadom a tökéletlent.

Bármin is bosszankodunk, mindig az egészségünkkel fizetünk érte. Megengedhetjük-e ezt magunknak?